Útinapló 4.

Ózd, 2007. január 13.
Pápes Éva

A város neve óhatatlanul a kohókat, a bányászatot, az ipart juttatja az ember eszébe, így aztán valami poros, hideg ipari várost vár Ózdhoz közelítve. No de a hegyek! – ez az első, amit a hangosan szuszogó, (néha szinte hörgő!) busz ablakából megláthatunk – a hol csupasz, hol erdővel borított hegyek. Észak géniusza Hamvas Bélával már megmozgatta a fantáziánkat, most élőben, primer élményként kínálja magát. Már a hegyek látványa elidegenít az előítéleteinktől, hiszen a tisztaság, a méltóság inkább köthető hozzá, mint az ipari civilizáció kopársága. Mire az igazi Ózdra érkezünk – ami amúgy nem is igazán az, amint házigazdánktól megtudjuk – már nyitottak vagyunk, valami jóra, szépre – Ózdra. Sándor, a Bolyokvasvári Polgári Kör Egyesület alapító társelnöke szíves szóval fogadja a vendégeit – minket, hogy második mozdulatával körbemutatva közölje, ez nem is igazán Ózd, mert mi igazából Bolyokon vagyunk. Így kissé megzavarodva, hová is kerültünk valójában, álldogálunk kicsit a buszpályaudvaron, hogy némi helyismerettel felfegyverkezve mehessünk tovább. Amint megtudjuk, egy ősi település nyomain – amelyet Bolyk alapított a kilencszázas években – lett Bolyok, aztán a betelepülő úzok nyomán az ezerkétszázas évektől az „úzok völgyéből” lett a mai Ózd. Mi ez, ha nem a legendák földje? A varázslat elindult, és a képzeletünk és előítéleteink iparvárosából máris az ősök földjén járunk, ahol több ezer éves vasművesség nyomait tárták fel, és amelynek ipari kultúrája is a legendák világába nyúlik vissza.

Hogyan is lehetne másképpen, hiszen Ózd nemcsak egyszerűen egy város északon, hanem Paál Zoltánnak, az Arvisura (a magyarok szellemi úton megkapott őstörténete) írójának szülőhelye. Kíváncsian várjuk tehát a személyes találkozásokat – különösen Paál Évával, Paál Zoltán lányával, a várossal, amely olyannyira befogadta az Arvisurát – az „igaz szót” -, hogy a városháza előtt csodálatos márványtömb őrzi a magyar rovásírást, az őshagyomány szimbólumait. Természetesen nem vagyunk annyira naivak, hogy azt higgyük, itt minden ózdi lakos házi szentélyében helye van Paál Zoltánnak, itt sincs másképpen, a régi mondás itt is érvényes: senki sem lehet próféta a saját hazájában. Talán ez is az oka, hogy éppen Ózdon csak most van alakulóban az Arvisura kör, miközben Budapesttől Pécsig már számtalan helyen jelen vannak az Arvisurával foglakozó társaságok, egyesületek, klubok.

Miközben a csomagjainkat letesszük kedves háziasszonyunknál, Ibolyánál, aki a leendő egyesület motorja, szervezője, átvágunk a városon. Nyugat-dunántúli szemünknek szokatlan stílusú, formájú épületek között megyünk végig, leginkább a Kós Károly által épített múlt század eleji Wekerle telepre hasonlítanak a régi kohászok társasházai, de sajátosan őrzik a környék építkezési stílusát, a szerényen, legfeljebb két szintig „magasra törő” hóra, hidegre felkészülő hegyvidéki jelleget. S mindezt körüllengi a gyárak bezárása következtében beálló recesszió, omladozó tetők, málló vakolatok, lakatlan, gazdátlan házak jócskán akadnak. Szinte tapinthatóan jelen van az elmúlás, a múlt-jelen egybefonódás nem éppen pozitív gondolatokat ébresztő összes problémája, a tradicionális vasasság halódó energiája, amelyben a jellegétől, kenyerétől, szakértelmének gyakorlásától megfosztottság minden nehézsége érződik. Főként pedig egyfajta elzárkózás tűnik fel, szinte kihaltnak tetszik a város, alig-alig látunk járókelőket. Ez persze lehet puszta beleérzés is, így aztán különös kíváncsisággal várjuk a találkozást az ózdiakkal, hogy megerősítsék, vagy cáfolják a szubjektív képzeteket, amelyek a futólagos városnézés során támadtak bennünk.

A művelődési házban már gyülekezik a közönség, Zsuzsannát egy újságíró faggatja a „látó”-ság titkairól, sorsról, jövőről. Zsuzsanna makacsul vissza-visszatér az Arvisurához, hangsúlyozva Ózd rendkívüli fontosságát ebben a mai „elszellemtelenített” világban, és a Pál Zoltáni hagyaték rendkívüliségét, amelynek megóvása, terjesztése különleges fontossággal bír. Miközben beszélgettek, látszott, hogy egyre többen jönnek, már újabb és újabb székekkel jelentek meg a szervezők, úgy tűnt, maguk sem számítottak ekkora érdeklődésre. A hangulat egyre barátságosabb lett, mintha mindenki ismerné egymást, pedig igen széles korosztály volt jelen – a huszonévesektől kezdve az egészen ősz hajúakig, férfiak, nők vegyesen. Megérkezett Paál Éva is, akinek Paál Zoltán lányaként különleges szerep jut, hiszen őrzője, örököse forma szerint is édesapja könyveinek. A vele való hosszabb beszélgetés sajnos már nem fért bele a szűkre szabott időbe, így egy újabb időpontban állapodnak meg Zsuzsannával.

Barasits Zsuzsanna előadásai mindig annak a közönségnek szólnak, aki jelen van – nem átvitt értelemben, hanem valóságosan, hiszen azokból a rejtett energiaáramlatokból építkezik, amelyeket a résztvevők tudatalattijából vesz át. A ki sem mondott, meg sem fogalmazott hívásuk, kérdéseik mentén indul el, megszólítja őket, teljes egészében rájuk hangolódik. Most Ózdon az Arvisúra volt a kiindulópont, Paál Zoltán szerepe, jelentősége a hagyományoktól olyannyira eltávolodott világban, s mindazok a problémák, amelyek ma az emberek életében annyi nehézség forrásai, s amelyek éppen a hagyományoktól, az „igaz szótól” való leválás miatt alakultak ki. A jelen lévő ózdiak nyitottsága, befogadó készsége és érdeklődése vitte előre az előadást – majd a kérdések, amelyekből érződött az előadó iránti bizalom, az egyetértés, a teljes ráhangolódás az érintett szellemi tanításokra. Különlegesen érzékeny és sokféle módon befogadó volt a közeg – az egészen kiművelt, már tudással bíróktól az éppen most rácsodálkozókig terjedt a skála, aminek hatására sok téma került elő, változatossá, többszólamúvá vált. Másrészt Paál Zoltán városában vagyunk, ahol az általa megélt, megírt különleges információk jelen vannak – halála után éppen úgy, mint életében, jelen vannak az ózdi földben, a Vasvárhegyen, energiájukkal megerősítik, és felerősítik az arra érzékeny embereket. Zsuzsanna energiája látni valóan kifogyhatatlan – van miből merítenie. Ahogyan bárki ózdi ezt szintén megteheti, és valószínűleg sokan meg is teszik. Egy olyan városban, amely szokásaiban még mindig őriz archaikus értékeket – mint például a hajnaltűz az esküvők másnapján, ahol a násznép tűzugrással ünnepli, erősíti a nászt -, ahol a terek nevei még őrzik az egykori ősök szellemi arcát, ahol vasat tudtak kovácsolni és erős láncot készíteni belőle, ott a bizalom és az összefogás nem lehetetlenség.

A több óráig tartó előadás után sok fontos kérdés, probléma merült még fel, így Zsuzsanna is merült ki egyre inkább, de töretlenül dedikált, válaszolt a körülötte gyülekezők kérdéseire.

Ami különösen érdekes volt, és szinte megint Hamvas Béla Öt géniuszával rímelt, az a jelen lévők sokszólamúsága, eredetisége, egyedisége. Túlzás nélkül elmondható, hogy Ózdon találkoztunk eddig a legváltozatosabb karakterekkel, a „hely szelleme” egyfajta individuális gazdagságra utalt, de egyben őszinte szándékokra, amellyel a szellemi tudás befogadására kinyíltak. A beszélgetések során szóba került az előadáson kifejtett „lánc fűzése”, a közös akarat, közös gondolkodás összekovácsoló ereje, (itt Ózdon tudni kell kovácsolni!) amivel mindenki a hozzá legközelebb állóval gyakorolhatja a gyűlöletmentes „tiszta beszédet”.

Az ózdi már a negyedik előadás volt ebben az országjáró sorozatban, így önkéntelenül is adódnak összecsengések, közös szálak a különböző helyszínek között. A legfontosabb kötőszál, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, az az emberek rendkívüli érdeklődése, és egyben bizonytalansága az ország sorsa iránt. Aggódnak, félnek, és nagyon nehezen élik meg azt a felelőtlenséget, amelyet a vezető réteg mutat. Rendkívül elégedetlenek, bizonytalanok, mert nem látják a felelősséget azokban, akik az ország életét meghatározzák. Hiányolják mindenütt az igaz szót, a tiszta beszédet, a felelős magatartást. Ebben a másik Magyarországban, amelyben mi jártunk, amelyet nem láthatnak a médiumokban, amelyben az emberek nem buta, igénytelen felhasználói egy értéktelen kultúrának, nos ezek emberek egyre jobban tisztába jönnek az értékek devalválódásával. S ezért már nem könnyen ejthetők át a barbie babákkal és a konzum mosóporokkal, de annál elégedetlenebbek, minél több hazugsággal akarják őket megnyugtatni, vagy éppen nyugtalanítani – ami éppen a manipulációs érdek. Ez legalább megnyugtató, ha nem is elég a változáshoz. Arra is kezdenek rájönni, hogy a folytonos rossz közérzetet és nyugtalanságot az az elcsúszás, kizökkenés okozza, ami az érték, mérték, norma rend, törvény, igazság be nem tartásából, negligálásából fakad. Minél többen jönnek ezzel tisztába, annál hamarabb indul el a tűz oltása, ami összefogás és egyetértés nélkül nem lehetséges. Baj esetén az emberek természetes reakciója az kell legyen, hogy kézből kézbe adják a vízzel teli vödröt, nem konferenciáznak előbb, és nem latolgatják, hogy ki nem elég fehér vagy vörös, netán fekete a tűzoltáshoz. Azt pedig, hogy tűz van, már sokan érzik, csak még nem találják a hozzá illő cselekvés útját. Ebben az útkeresésben segít, ha autentikus forrásból merítve fordulunk az ősök hagyományaihoz, amelyek még őrzik a mértékről való tudás erejét, a törvényt és az igazságot.

                                                             QQQ

 Útinapló 3.

Zalaegerszeg
Pápes Éva

Most az egyszer az útinapló megjelölés nem teljesen pontos, mivel éppenséggel nem kellett igazi reális nagy utat megtenni az előadás helyszínéig - lévén zalaegerszegi az előadás helye. Csak a város másik végéig tartott a valódi utazás, a Gönczi Általános Művelődési Központ kisterméig, ahol a karácsonyi készülődés nagy rohamát körülbelül húsz huszonöt ember váltotta fel egy szellemi utazás lehetőségével.

Pontosan kezdünk, csak páran jönnek később, nincs bemutatás, köszöntés, ami a többi helyen szokásos volt, hiszen hazai közegben vagyunk. S bár azt szokták mondani, senki sem próféta a saját hazájában, megér egy próbát, a zalaegerszegiek hogyan veszik az általuk oly jól ismert Barasits Zsuzsanna szavait. Itt is, mint a többi helyen, Zsuzsa azzal indít, hogy miért is vállalta az előadásokat, mi az oka, hogy ennyire fontossá vált a szemek, lelkek nyitogatása a mai világban. Aztán rögtön a tárgyra tér – máris a lélek-szellem-sors-élet összefüggései között vagyunk. A közönség figyelme most is tapintható, s bár az előadás után nem indul be rögtön a kérdés-özön, azért vannak érdekes, lényegre tapintó kérdések. Ennek ellenére az a benyomásom, hogy ma este itt legtöbben a saját életükre szeretnének válaszokat kapni, valamiféle útmutatást a hétköznapokban, a család, a munka és az egyéb problémák megoldásában. Nem gondolják rosszul, hiszen minden szellemi természetű ismeret ebben is segít, sőt! Minden igazi tanítás segít az élet hétköznapijaiban is jól működnünk, a realitásokat, a valós élethelyzeteinket jól megoldanunk.

Zsuzsanna most is erre erősít rá – olyan realitások körében mozog, amelyek a hétköznapi gondjainkkal kapcsolatosak, mégis egy más – szellemi nézőszögből közelíti meg a kérdéseket, egyfajta távlatot, erőt ad a megélésükhöz. Szóba kerül a karácsony, az ünneplés fontossága, a családból merített erő, a bejgli illata. S bár ez nem látszik elsőre szellemi természetű információnak, mégis azzá vált, mert arról az öröm-energiáról beszélt, ami általunk, a mi élményeinkből, a helyesen megélt, örömteli ünnepekből is keletkezik, és ami élteti, erősíti a jövőt, ami által egy jobb világot teremthetünk.

Talán nem kell ennek a fontosságát éppen most, karácsony előtt hangsúlyozni, mégis nagy jelentőséggel bírt, mert ebben a mai vásárlásra és fogyasztásra épülő karácsonyt semlegesítő világunkban én akkor, ott kaptam meg az ünnepléshez való muníciót.

Boldog Karácsonyt Mindazoknak, akik szeretnek, ünnepelnek, örömöt adnak és kapnak!

QQQ

Útinapló 2.

Hosszúhetény
Pápes Éva

Pécstől alig tíz kilométerre van Hosszúhetény, amely a nevéhez méltóan hosszan kígyózó falu, amolyan igazi nagyváros-melléki település. Egy kicsit város – a közelség miatt, de mégis csak falu, a természeténél fogva. Nyilván itt is sok a városi, aki életforma váltás szándékával, a tisztább levegő, a nyugalmasabb élet miatt kiköltözött a nagyvárosból a közeli faluba, hogy új otthont teremtsen magának. Ezt a feltételezést látszik megerősíteni a meghívó is, amely egy olyan életmód-klubtól érkezett, akik a maguk kissé „másként gondolkodásában” várnak megerősítést, tanítást olyanoktól, mint Barasits Zsuzsanna is.

Szimpatikus fiatalok fogadnak, rögtön a házukba invitálnak bennünket – már készül az ebéd. Vegetáriánusok, három szép gyerekük van, a falu legszélén laknak a dombhátak közé elbújtatott utcában – mindez erősíti a bevezetőben felvetett elképzeléseket. A legkisebb baba még a kocsiban alszik, a nagyobbik gyerek kint „építkezik” a kertben, a középső kislány zöldre festett arccal viharzik a lépcsőn fel és alá. Mindhárman gyönyörű régi magyar neveket viselnek, mint a Villő, Kende, Hunor. Ez már sokat elárul a szülők mentalitásáról, gondolkodásmódjáról. Még többet mond a gyerekek kiegyensúlyozottsága, kedves közvetlensége, felnőttekkel való kötetlen viselkedése. Szeretetteljes és békés légkört sugároznak a szülők is, látszik, hogy valóban kívül vannak a mai hektikus nagyvárosi életformán.

A „Műhely” kora délután kezdődik, sorban érkeznek a tagok. Többnyire férj-feleség-gyerek, mindnyájan ismerik egymást, baráti és meghitt légkör van a kis osztályteremben, ahol aprósütemény és tea is várja a tagokat. A gyerekek a tornaterembe kvártélyozzák be magukat, előkerülnek a labdák, már indul is a játék. Az „anyásabbak” a mama ölében részt vesznek az előadáson, csöndben ülnek, nem zavarják a felnőtteket. A legkisebb szól be néha csak a maga még nem egészen artikulált baba-nyelvén, de nem látszik tiltakozónak, sokkalta inkább egyetértőnek – már ami a világ szellemi természetéről szóló tanításokat illeti.

Szinte magától indult el az előadás, a beszélgetés egyszer csak átalakult tanítássá – Zsuzsa most nem beszél a médiumitás természetéről, a saját élményeiről, inkább rögtön a lélek – szellem – sors – élet összefüggéseit boncolgatja.

A résztvevők nagyon figyelnek, s bár néha közbe-közbe kérdeznek, látszik, hogy ezen a területen nincsenek igazán alapos és mély ismereteik, de van érdeklődésük, nyitottságuk. A téma sajátossága, hogy nehéz berekeszteni, nehéz abbahagyni, hiszen olyan óriási mennyiségű tudásanyag van, amit meg kéne osztani, el kéne mondani, amit szinte lehetetlen beszorítani egy fél délutánba. S bár a fáradtság jelei még sem az előadón, sem a hallgatókon nem mutatkoznak, mégis több óra elteltével némi zavar kerül a körben ülők eddig nyugodt szellemi körébe. Egyikük fejét csóválva megjegyzi, hogy ő ezeket a dolgokat egészen másként gondolja, mert szerinte a rossz és a jó relatív fogalmak, hiszen ami jó az egyiknek, az lehet rossz a másiknak, és egyébként is minden a szeretetvágyunk kielégíthetetlensége miatt történik, még a háborúk is. Mert nem kaphatjuk meg azt mennyiséget belőle, amire szükségünk lenne. S bár Zsuzsa próbálja megmagyarázni neki, hogy nem moshatók össze ezek a fogalmak, mert csak akkor van remény a világ épségére, ha tisztán látjuk a törvény, a norma, az igazság fogalmait, ha nem mossuk össze a jó és a rossz kategóriáit, barátunk nem fogadja be a hallottakat. Ragaszkodik a maga relatív igazság-fogalmához, s a jelen lévő barátok kissé elbizonytalanodva próbálják „kibékíteni” a feleket, de ezzel csak némi „elmaszatolódás” jön létre, valami további langyosság, ragacsosság. Zsuzsanna nagyon határozott és erélyes, nem engedi ezt a langyosságot eluralkodni, a saját megélt, bizonyossággá szilárdult tudásával tiltakozik a fogalmak tisztázatlansága, egybemosása ellen. S bár nem jön létre igazi egység és egyetértés a találkozó végére, az bizonyossá vált, hogy a mai gondolkodás – még a szellemileg nyitott fiataloké is – nagyon sok olyan gondolatot képes befogadni, amelyek között egy délután során nem tud rendet teremteni.  Nagyon mélyre hatoltak azok az elbizonytalanító, egyszerűsítő gondolatok, amelyek már régen nem hisznek a mérték, a törvény és az igazság erejében, nem képesek igazán befogadni azt a lehetőséget, ami az ember szabad akaratáról és ezzel szoros összefüggésben a felelősségéről szól. Ha elfogadjuk ugyanis azt a szoros kötést, ami bennünket a szellemi valósággal összefűz, vagyis magával a Teremtővel, akkor azt is el kellene fogadnunk, hogy annak törvényei szerint élhetünk csak felelősségünk tudatában. Valószínűleg ehhez még sokat kell tanulnunk – csak ki ne fussunk az időből!

QQQ

 

Útinapló 1.                                                                                   Miskolc, 2006.december l                                                                                                                           Pápes Éva

A belvárostól egy sóhajtásnyira, a magas házak között egy felújított régi malomban van a Mandorla Alapítvány előadóterme. A kezdés hét órára volt meghirdetve, de már fél körül gyülekeznek néhányan. Barátságos a hangulat, egymást jól ismerő emberek beszélgetnek, várják az előadást. A terem kezdésre megtelt, fiatalok, középkorúak, idősebbek egyaránt jöttek. Csupa érdeklődő, nyitott arc, bíztató tekintet. Úgy tűnik, Barasits Zsuzsanna neve nem ismeretlen Miskolcon. Többen jelzik, hogy olvasták Zsuzsa honlapját, olvastak vele készült interjút, néhányan látták Halmi György Arvisuráról szóló filmjét, így onnét is ismerik Zsuzsát^[1]

Az előadás pontosan kezdődik, Zsuzsa kicsit elfogódottan kezd el beszélni, de ugyanazzal a természetességgel, ami egyébként is jellemző rá. Először is saját magáról, arról, hogyan lett látó, illetve hogyan tanulta meg „kezelni” ezt a képességét. A történetet részletesen és nagyon érdekesen meséli, érezni a közönség szimpátiáját, szinte tapintható a figyelem. Majd a mai életről, történésekről szellemi, lelki kérdésekről beszél, a jövőről, ami ebből a mából következik.

Az egész előadásra jellemző a személyesség, de ez a személyesség nem egy Barasits Zsuzsanna nevű zalaegerszegi látó magántörténeteként jelenik meg, sokkalta inkább valamiféle közösségi rítusként, ahol egy önmaga igazában biztos ember a legtisztább szándékkal átad magából valamit, amelyet a többiek ugyanezzel az őszinteséggel befogadnak. Ez a „valami” szívből szól, hamisság nélküli hang, szellemi tanítás a világ dolgairól, mindarról, ami ma történik velünk. Tiszta beszéd, ami azonnal utat talál a hallgatósághoz - talán így lehetne legpontosabban jellemezni azt a létrejött áramkört, amelynek részesévé váltunk. A majd három órás előadást moccanatlan figyelem kísérte, ahogyan az elhangzó kérdésekre adott válaszokat is. A közönség még mindig kérdez, pedig a szervezők már jelzik, ideje lenne elhagyni a termet, zárás van, de egyre jönnek, akik dedikáltatni szeretnék Zsuzsával a könyvét, és mellesleg kérdeznének még.

Négy és fél, majdnem öt óra telt el, Zsuzsa fáradt, de válaszol az utolsó pillanatokig, amíg csak kérdések vannak.

Az esti Miskolcon keresztül megyünk a szállásunk felé. A karácsonyi kivilágítás már néhol működik, tisztának és jól karbantartottnak látszik a belváros. Nincsenek kopott, düledező házak, minden nagyon rendezett és szinte méltóságteljes. Ez nem egy új iparváros arca, inkább egy polgári értékeire büszke nagy múltú központ, Észak-Magyarország centruma. Jó érzés arra gondolni, hogy itt ennyi embert érdekel a valóság nem hivatalos interpretációja, egy szellemi látó nézőpontja létezésünk legfontosabb kérdéseiről. De vajon hányan élnek (most/majd) eszerint?